"Súlyt fektetek az építészeti formák kezdetére és végére, igyekszem semmit sem a véletlenre bízni. A fal például elsősorban olyan felület, amely valahol elkezdődik, valahol végződik és talán nyílások tagolják alul-felül, jobbra, vagy balra. Ezek az alapvető kérdések. A feladat tehát az, hogy a nyílások rendben legyenek, hogy a felületek egymással arányban álljanak és a falaknak alakjuk legyen... Hogy az építészeti formák határát hitelessé tegyük, ez rengeteg időt igényel. Hitelesnek azt nevezem, amikor minden kis rész pontos távolságra kerül egymástól - műszaki és művészi szempontból egyaránt - és a megfelelő arányok a megfelelő helyre kerülnek."

Heinz Bienefeld nem kereste az ismertséget. Egész életében egyetlen egy interjút adott építészeti szaklapnak. Csak kis munkákat vállalt, kizárólag személyes felkérésre és szinte kivétel nélkül periférikus helyszínen. Épületeinél az egyszerű, rusztikus anyagokat kedvelte, kizárólag kézműves módon használva. Szembe ment a hatvanas évek brutális méretű és agyoniparosított épületmonstrumainak fáradt modernjével és izmusaival. Mondhatnánk, hogy igazi egyéniség, ugyanakkor látnunk kell, hogy részese volt egy nagyszerű intellektuális folyamatnak, amely búvópatakként újra és újra megjelent a huszadik századi német építészettörténetben, ám az ő halálával talán végleg ki is apadt.
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a két világháború közötti Németországban minden építészeti alkotást a brutális birodalmi hangulat hatott át. Nos, ez korántsem igaz. Létezett egy igazi tiszta német építészeti gondolat, amely elsősorban templomokban és kisebb lakóépületekben fogalmazódott meg Hans Döllgast, Dominikus Böhm, Rudolf Schwarz, Emil Steffan és még néhány építész keze által. Ezek az épületek szinte észrevétlenül olvadnak bele egyfajta időtlen, misztikus világba, ugyanakkor formálásukat a német rendszeretet határozza meg, ami korántsem azonos az ún. racionalitással.
Valódi egyszerűség a fáradt modern üressége helyett. Ezt ma könnyű leírni, de ez korántsem volt egyértelmű egy fiatal építész számára, aki első valós munkája kapcsán félévet tölthet az ötvenes évek közepén New Yorkban és saját magának Mies barcelonai pavilonjához hasonló házat rajzol.

Ám a világháború megrázkódtatásai egy olyan elemi tisztaságú, ugyanakkor mélyen misztikus építészetet hívtak elő a fent nevezett építészek által, ami a következő generációba tartozó építészt magától értetődően vezette el az akkora már kifáradó modernizmus tagadásához. Ez önmagában természetesen még kevés. A fiatal Bienefeld igazi német szívóssággal rágja át magát a klasszikusokon, filozófiai könyveket olvas, reneszánsz épületek terveit másolja. Bátran fordul a múlt felé és természetesen kezdetben hibázik. (Bár ezt is zseniálisan teszi.) Kezdetben egy az egyben próbálja adaptálni a klasszikus építészet elemeit a mai igények szerint épült épületeken. Reneszánsz villák metszetét keresztezi a római fürdők alaprajzi rendszerével. Viccesen hangzik, ám a sajátos (rusztikus) anyaghasználat újfajta egységbe fogja ezeket az elemeket. És lassan kialakul egy saját nyelvezet és térszervezési mód, amelynek alapja a római átriumos ház, a központos reneszánsz villa, illetve a hallos, vagy oldalfolyosós német polgárház. Alaprajzai tagadják a funkcionalista térszervezést, amely minden életfunkcióhoz egy helyiséget rendel, valami logikus használati rend szerint sorolva. Az ő házaiban egyenrangú terek kapcsolódnak intenzíven egymáshoz átlátásokkal, rejtett tengelyekkel. Rend.
A szerkezetek őszinték, minden anyag a természetes arcát mutatja, a csomópontok átláthatók és nagyon finoman kimunkált kézműves technikával készültek. Az anyagok rusztikusan, dekoratívan használtak, a nyílások szabályosak, leszegettek. A felületeket arányosan tagolják a nyílások. Arány.

És utána csend. Nem üresség, csend. Thoreau írta Walden című könyvében, hogy az épületnek nem kell szólnia semmiről, a lakója majd úgyis megtölti jelentéssel, a saját életével, annak tárgyi és mozgásbeli tartalmával. Bienefeld egyszerű házakat tervezett, amelyek a rend és az arány által váltak időtlenné és jelentéstelivé. Ennél többre építész nem kell, hogy törekedjen.