Őrfi József írása

(...) döntöttél és tűrted a kardos embert, ki élni veled maradt.
Odaadtad arcod, vágja szét és adtál neki vizet...
Szóltál és az üregek hajlékká nyíltak
véletlenül, vagy szándékosan
(ezt csak az Úr tudja!)
hangosan gondolkoztál.
-És szavadat túlélte az ember.

(...) Unokának fia, emlékszel?

Mire körülnéztünk, merről jön, köztünk állt Szántai Lajos, üres kézzel, zakóban. Örökifjú egyetemista, táltosmosollyal az arcán; talán nemrég tudott meg valami kedveset... talán épp a kövektől, mikor szólt nekik, legyenek csendben, hiszen lehet ez még akármilyen társaság...
- Jobbra mentünk, először le. Oda nem illően lépkedtünk előre, mint zárt estélyen udvariasságból hívott, nem ismert vendégek; nem vettük észre, illene legalább csendben köszönni...
- Mindenki abbahagyta, amit éppen csinált. Anekdoták maradtak félbe a régi időkről - ez volt a leggyakoribb téma, ha egyszer manapság nem történik semmi - és bár észrevétlen intettek a Tanár Úrnak, ő csak vitt minket beljebb, nem szólt vissza, beljebb és feljebb, hozzánk szólt inkább a kintiek nyelvén; annyit mondott csak, hogy megértsük. Tudósokról és tudományról, kutatásokról, emberekről, gyenge sejtésekről. Gerinceken, falakon mentünk, pusztulást láttunk. Puszulást ott, ahol nincs is idő...
- Aztán csak ültünk ott fenn, ahonnan tényleg mindent látsz, ami fontos... dobogott a Pilis...
A Tanár Úr nézte az arcunkat, finoman mosolygott, és már elvitt oda, ahol fává szorult (ki gondolta volna, hogy azóta is ott tekereg) a Tudás fája-kígyó.
- Három kő évszázadokig állta körbe a helyet, ahol mára fa nőtt. (Miért nem másztunk föl rá?...)

Szántai Lajos intett, majd eltűnt.
Valamiért nem fáradtan, maradtunk.