Nagy Lívia: Makovecz Imre Minimális környezet pályaműve

1970-re tehát Makovecz kimondja, hogy az építészet alapfogalmait devalválódottnak érzi, s az építészeti alapelemeket keresve az emberi mozgás vizsgálata felé fordul. Gerle Jánossal és Sáros Lászlóval mozgásanalógiákat kerestek bizonyos alaphelyzetekre, a síkságon, a lejtőn, a szakadékban illetve a szakadék szélén álló ember tudatos-tudattalan gondolatainak és érzéseinek mozgással való elemzésére. A gyakorlatok célja ezeknek az értelmes mozgásoknak a megértése. Annak észrevétele, hogy az ember maga, a benne lakó erők által milyen komplex formák kitöltésére, megalkotására képes. A gyakorlatokról készült fotók mind a négy esetben ennek a komplex formának az ábrázolására tesznek kísérletet.

A két alapvető dolog, ami a síkságon hat ránk, a vízszintes sík végtelenségének érzése, illetve az e fölé boruló égbolt(ozat). Ez a két hatás egyrészt a végtelent magunkhoz ölelni, másrészt a boltozatot utánozva a fölre ívként ráhajolni késztet minket. A kétfajta mozgás két ember által egyszerre végezve adja a fotón látható kupolaszerű formát.

Lejtőn állva tudatunkat elsődlegesen az előttünk elterülő látvány tölti be, s csak tudattalanunkban él a késztetés, hogy helyzetünket stabilabbá téve a lejtő oldalához "tapadjunk". Ám minél meredekebb lejtőn állunk, annál inkább fordulunk el a látnivalótól, s tölti be tudatunkat a "kapaszkodás" kényszere. A képen látható forma tehát egyrészt a látványt magához ölelő, másrészt a hegy felé forduló és biztonságosan megkapaszkodó ember mozgásából adódik.

Szakadékban az alapvető emberi élmény a falak megmászhatatlanságának érzése, illetve a szakadék tengelyével párhuzamos, vonalmenti mozgás kényszere. Ezt a két hatást mozogja fotón látható a két - két ember, az egyik pár a falak vertikalitását szemlélteti, a másik pedig a tengelyirányú mozgást, felfelé alagútszerűen lezárva, csak a haladás irányára és céljára koncentrálva. A szakadék lehet természetes, vagy ember által épített, tehát magas falakkal határolt, szűk utcákon zajló városi életünket is ezzel az alaphelyzettel jellemezhetjük.

Szakadék szélén állva szintén kettős, egymásnak ellentmondó azonnali reakciónak engedelmeskednénk, ha tudatunkra nem hallgatva cselekednénk: egyrészt engedni a mélység vonzásának és lezuhanni, másrészt a szakadéknak háttal ráfeküdni a biztos talajra. Csak a kiegyensúlyozott, önmagát a világban kétkedés nélkül elhelyezni tudó ember képes ennek a két erőnek ellenállni, és szilárdan a szakadék peremén megállni. E három alapvető viselkedés mozgásformáit mutatja a fotó.

A mozgásformákkal való foglalkozás egyrészt építészeti hitvallássá alakult, miszerint "valóban és végérvényesen fel kell adni a kubista és konstruktivista festői szépségeszményt az építészetben", másrészt adta a minimális tér pályázat gondolatát.

A feladat egy funkció nélküli, egyetlen emberi test befogadására képes elemi "ház" megfogalmazása volt. Negyven pályamű érkezett, többek között a következőktől: Gerle György, Váli Dezső, Csete György, Jankovics Tibor, Gerle János, Sáros László, Kálmán István.

A Makovecz-féle pályamű alapvetése: a minimális környezet megtalálására tett kísérlet során elvet minden építészeti stílust, az összes szerkesztési illetve szerkezeti elvet, a technika összes eszközét. Az ember minimális környezetét tehát nem egy kézzelfogható, lehatárolt térnek tekinti. A minimáltér megtalálásához három alapvető lépést tart szükségesnek. Elsőként a személyes tulajdonságokat és az ember szociális érzékenységét objektív valóságnak kell felismerni. Amíg eddig az állapotig el nem jut valaki, addig manipulálható. Másodszor a környezet objektív felismeréséig kell eljutni. E két lépés elmulasztása torz személyiségfejlődést eredményez. Környezet alatt természetesen nem a tárgyak világát érti, hanem környezetünk legfőbb tartalmának a többi embert tekinti. Ebből, és önmagunk megismeréséből egyenesen következik a harmadik lépés, miszerint a másik embert is - magunkhoz hasonlóan - állandóan változónak kell tekintenünk. E három felismerés miatt a minimális környezettel szemben támasztott igényrendszer szükségszerűen megújul: a jelen emberének minimális (élet)tere tehát szerinte az a környezet, mely az öt tudati lépcsőt megvédi, és a mindenkori változást biztosítja. Ez a "tér" egy nagyon nehezen megfogható, kettős falú burok. A belső fal, a védelem az "időbeli érzékenység"-ből áll, az idő helyes érzékelésének képességétől. "A múlt és a jelen reakciós összekapcsolásából származó támadásokat hivatott elhárítani. Ez véd meg a tévedéstől." Az ember valóságos "jelen -lét"-éről van tehát szó. A külső fal - mely a változás lehetőségét biztosítja - időben meghatározott, sorsfordulótól sorsfordulóig tart. "A személy jövőbeni tartalmából áll, amely taralom ismeretlen, de a fal irány konkrét és személyes." Ez a kettősfalú szerkezet tehát az ember számára minimálisan elfogadható tér, melyet belülről az élettest, kívülről a személyes érzékenységi mező határol.

A pályázatok ismertetésének hét óráját a résztvevők egy féllegális kiadványban foglalták össze. A dokumentáció szándéka, hogy túllépve saját körükön másokat is ráébresszen a "környezet" mindenkit érintő gondjaira. A pályaművek között kevés "használhatót" találhatunk, hisz - ahogy a zárszóban a résztvevők megfogalmazzák - az ember és környezete komoly bajban van, és aki felelősen gondolkodik, nem remélhet mindent megváltó megoldást. A beérkezett művek nagy része inkább tükrözi a hatvanas évek végének, hetvenes évek elejének robbanásszerűen konceptuálissá váló gondolkodását.