Szeptember 8-án, Kisboldogasszony napján megünnepeltük a kápolna születésnapját. Az, hogy Isten Szülőanyjának földi születésnapja egybeesett a falazás elkészültével, nem volt tudatos. Este kilenc körül, egy a kápolnában imádkozó fiatal szavaiból értettem meg, mi is történt.
Ez a kívül kicsi, belül hatalmas kápolna, akire a bejáratnál sziklaszilárd elszántsággal két hatalmas kő szerzetes vigyáz, végleg átvette sorsa felett az irányítást. Illetve be kell látni, hogy az irányítás végig az ő kezében volt. Ő volt az, aki meg akart születni, akkora erővel, aminek nem lehetett, nem lehet ellenállni. A születési folyamathoz közel kerülőket eszközként használta a vajúdáshoz - mindenkitől azt kérve, amit csak bír. Cserébe pedig adta a legnagyobbat, a lényéről, lényegéről való tudást.
Olyan tudás ez, ami az üres térbe belépőt sírásra fakasztotta, amitől idegenek ölelgették egymást és amit nem tudva, csak hordozva kicsi leányok játszottak sokáig a hideg betonpadlón.

December 21-én, a téli napforduló előtti hajnalon, gyalogosan és autókkal érkezve, ezer ember gyűlt össze a kis templom szentelésére. Voltak, akik doboltak, úgy hívták a Fényt; volt, aki imádkozott, volt aki csendben volt.

A napfelkeltevárást követő szentmisén a székesfehérvári püspök kezében körülbelül 8óra 45 perckor megtörtént az Átváltozás.

És ekkor visszavonhatatlanul és végre,
kézzelfoghatóan
megszületett a Lehetőség,
a lehetőség arra, hogy az Új Fényben tisztán látva,
magunkat megrázva most elindulhatunk felfelé,
előre