Emlékezésre kényszerít, elszámolásra önmagammal. Kutatok az emlékezés egyenlőre téridőbeli világában, s az ajtók sorra nyílnak, s a kezdeteket valahol a hatvanas években találom meg, Sárosnál, Gerlénél, Pécsett később, az Ifjusági Irodában, Cseténél, Jankovicsnál, másutt Morlin Ákosnál, a Villányi 8-ban, a "Maszek Mesteriskolánál", mely utóbb hivatkozási alapja lett a másik Mesteriskola újraindításánál, Szabó elvtársnál. Folytatódik Komjáthynál, majd Visegrádon: a visegrádi táborból lesz később a MAKONA, és a Vándoriskola, s vele együtt Kampissal és Kálmán Istvánnal az Egyesülés.
A magyarországi szerves építészet önfenntartó szervezetéről beszélek, mely állja belső és külső viharait, állja a csillagok szineváltozásait vörösből a tizenkét sárgába. A néhai fiatalok ma sokgyermekes apák és anyák.
Emlékszem nagy ünnepekre, Kampis és Sáros születésnapi trónjára, kiállításokra itthon és szerte a világban, Albertsre, néhai Asmussenre, Reimára, Kolozsvári, Brnoi, Pozsonyi, Kassai, Varsói boldog napokra, Pásztor Péter szlovákiai, Temesvári fiúk gyönyörű kiállítására, Martin Drahovskyval, Rohrböckkel folytatott drámai beszélgetésekre, szóval szép életünkre emlékszem, melyet a múltból, mint díszes támla támogat F. L. Wright, R. Steiner, Gaudi, Lechner, Kós égi személye és mester-alakja. Az értékek mesterséges feloldásának korában, egy hosszú korszak végén, az avultságok eszkalációjának össztűzében a Kós Károly Egyesülés él Európa közepén, és képvisel egy olyan magatartást, mely átviszi az évezredes értékeket a túloldalra, az otthon, az ünnepi tér és esemény építészetét. A túloldalra, a sötétség partján túlra.
Az Egyesülésnek fiatalnak kell maradnia, hogy Főnix madárként újra és újra szülessen, és állandóan változó alakban és formában teljesítse feladatát: fenntartsa és megújítsa az építészet ember-nyelvét, azt a világbeszédet, melyben az otthon otthont jelent, a szent tér szent teret, és az építészet az Archék Tektonikáját jelentse.
Makovecz Imre
1999. március (Előszó a tízéves évfordulóra készült könyvhöz)