A Kós Károly Egyesülés Vándoriskolájáról

Az iskolában töltött három évről

1996. júniusában diplomáztam a Budapesti Műszaki Egyetem építészmérnöki karán, augusztusban felvételiztem a Vándoriskolába. Kialault elképzelésem nem volt sem a "hogyan tovább"-ról, sem az intézményről, ahová jelentkeztem. Egyet éreztem biztosan, nem szabad kiengedni, mert a diploma nem valaminek a vége, hanem a kezdete. Így kísérleti alapon vágtam bele.

Az iskola működési szabályzata kicsit elrettentett a kezdet kezdetén, bizonyos szigorúságot éreztem az egyetemi utolsó évek laza életviteléhez képest. Véleményem szerint ez a drasztikus váltás jónéhány tehetséges fiatalt elrettent az iskolától, nem mintha diploma után munkába állva kedvezőbb feltételek várnák a végzősöket bárhol is. Az iskola vándorlásos rendszere vitathatatlanul a legszerencsésebb működési elv egy fiatal, fogékony, látni kívánó ember számára. (Egyéni problémám, hogy igazán nem tudtam kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket.) A merev, félévenkénti (elviekben) kötelező váltást viszont nem tartom jónak, mert akad olyan helyzet, ahol ez sem a mester sem a vándor érdekeit nem szolgálja, sőt mindkét fél dolgát megnehezíti. Ezen probléma a szabályzatban rögzíthető orvoslására az utóbbi években történtek biztató kísérletek A valós feladatokon keresztüli gyakorlati tapasztalat szerzése nem váltható ki semmilyen más képzéssel. Az erre alapuló rendszer az iskola fő erőssége, továbbá az a sokszínűség, amelyet három év több munkakapcsolatában megtapasztaltam én is.
Az iskola gyengéjének tartom viszont az elméleti képzést, részben kontrollálatlansága, részben kedvezőtlen időpontbeli helyzete miatt.

Az ellenőrizetlen, autodidakta-jellegű összejövetelek felszínes információk közvetítésére alkalmasak csak, a lényeg nem kerül felszínre, a félinformációk és pongyola megfogalmazások tévútra viszik a résztvevőket. Felbecsülhetetlen értékűek viszont azon kevés alkalmak, amikor elméleti téren is jelentős vendégek, mesterek vannak jelen, adnak elő. Nemcsak a konkrét mondanivaló, hanem személyes kisugárzásuk, szellemiségük, műveltségük miatt is, amely önmagában is ösztönző. A péntek esti időpont szerintem a lehető legrosszabb, mivel mindenki félig kiengedett, a heti hajtás után szellemileg és tán fizikailag is kimerülve érkezik az összejövetelre, ahol teljes szellemi fogékonysággal-frisseséggel gondolatokat cserélni, vitakozni, tanulni, megérteni kellene. Javaslatom szerint teljes napot kellene ezekre a dolgokra szánni. Két-három hetente egy pénteki napot, amikor reggel kipihenten, tervmegbeszélésektől kezdve épületlátogatásokon, kirán-dulásokon keresztül, közös alkotóműhelyekkel, elméleti feladatokkal fűszerezve az eddig már megvalósult építészettörténeti és elméleti előadásokkal hatásos munkát lehetne végezni.

Kapcsolataim mestereimmel nagyon jók voltak, talán kis túlzással barátinak is mondhatnám. Mindenhol bejáratott, működő rendszer fogadott, amelybe illesztkedni nem okozott nehézséget.
Első mesteremtől, Sáros Lászlótól "mindent" tanultam. Az egyetemről kijőve minden szó információ volt, a szakmai dolgoktól kezdve a jogi kérdésekig. Szerettem nála dolgozni, családias baráti hangulatban.
Makovecz Imre kihagyhatatlan, nem szabad elszalasztani a lehetőséget, hogy a kortárs magyar építészet legkiemelkedőbb egyéniségét és alkotói felfogását kicsit közelebbről megismerje az ember, irodájában dolgozzon.
Kund Ferenc műhelye volt harmadik állomásom, egy fantasztikus miliő, a "mediterrán" Esztergom közepén. A nyugodt, napfényes-derűs munka, a baráti hangulat emlékei élnek bennem a legerősebben.
Utolsó vándorlásom Ekler Dezsőhöz vezetett. Sajátos vibráló egyéniségéből következő dinamikus alkotói módszere már a kezdetben is élvezetes, szellemi tornával egybekötött tervezést jelentett. Az állandóan változó, a körülményekhez ezer szállal kapcsolódó és azokra érzékenyen reagáló tervezési metodika az élet organikus egységének metaforáját jelenti számomra. Jelenleg is itt dolgozom, Ekler Dezsőt mesteremnek és barátomnak tekintem.

2000. augusztus 31. Révai Attila végzős vándor