Bejelentkezés

Jelenlévő felhasználók

Jelenleg 0 felhasználó van a webhelyen

A KÓS KÁROLY ALAPÍTVÁNY köszönetet mond mindazoknak, akik 2014-ben személyi jövedelemadójuk 1 százalékával támogatták.
Az Alapítvány számlájára ebből a forrásból 2015-ben beérkezett 146.705,- forintot a Kós Károly Egyesülés Vándoriskolájának működtetésére fordítottuk.
Kérjük, hogy 2016-ban is támogassák idei adójukból Alapítványunk célkitűzésit.

Adószámunk: 19193580-2-41

Ostrozánsky Gellért

Jelenlegi hely

Született: 
1984
Diploma: 
Építészmérnök, STU FA Pozsony (Bratislava), Diploma: Edukációs központ, Nairobi - Prof. Lacko díj PRO HUMA 2010
Mesterek: 
Cím: 
Vízkelet (Cierny Brod) - Szlovákia, Budapest

Scientia Sacra (170x145), olaj, vászon, 2010 (Hamvas Béla - Scientia Sacra)

 

 

a vándorlás

 

mert Vándor vagyok, és néha csavargó

szeretek látni, érezni, megismerni

ott hol összefolyik két folyó

megállok egy percre, hallgatok

 

vándor, mert utazok

olyankor általában céllal, valami felé

hol a cél legyen nemes, ne nagyratörő

megismerni a szépet és jót, azt kedvelem

el nem utasítok semmit, nem merem

kissé gyáva vagyok

inkább befogadom amit nyújt nekem

szeretem az erdőt, a hegyeket, a tengert

mind jöhet, nem vagyok válogatós

mindet bejárom, zeget, zugot

rímeket nem keresek

ha jön meghagyom

ha nem, új sorba kezdek

 

és néha csavargó, mert vagyok

olyankor általában cél s minden egyéb nélkül

csak megyek, gyakran van így

nincs utitárs, nincs útirány, csak út

itt leszek önmagam, így leszek önmagam

hol a csavargás a cél, nem pedig a megérkezés

de milyen jó az, ha útközben rájövök

hogy amit ott-hon hagytam, az számít igazán

olyankor megfordulok, s bár hosszú idő telt el

egy vándorkővel zsebemben haza indulok

mert tudom, ott vagy nekem

 

 

 fény ácsol színpadot

/elmélkedés Klaus testvér kápolnájáról/

 

görgesd el előlem a köveket az útról

ha az ajtót bezárod 

az ég kékje kacsint rád

hagyj kint mindent

hisz mindened megvan

járd végig a falak gyűrűjét

fénycsillámot szórok szemedbe

megvakít, altat, gyertyát gyújt

 

hallgatok, egy szót se szólok

némán kövesd nyomaim

van idő, ne félj, megtalálod

a gyűrt falak fúgái közt hagytam

 

az út nem testi vándorlás

hanem lelki megérkezés

 

magas fák gyémántlila törzse ölel

talpam alatt sima ólomóceán dermed

a falak keskeny mezsgyéjén szikár torony

utat mutat, haranggal játszik, énekel

ereimben kék fagyálló folyik

bőröm bordás, rücskös, esőillatú

lábam a földbe gyűröm

kezem az égbe nyújtom

máglyaként égek, lángolok

feltámadok

 

az ajtót bezártam

az ég kékje kacsintott rám

kint hagytam mindent

hisz mindenem megvolt

végigjártam a falak gyűrűjét

fénycsillám vakított

most itt vagyok

veletek

magammal

 

az úton az ember nem vándor

hanem megérkezett lélek

 

 

 

A hely szelleme

 

Mielőtt munkába állsz, mérlegelj. A mérleg nyelve legyen a te nyelved - idegen vagy azonos - lényegtelen. Sose lépd át a megengedett határt. A tervezés magányos feladat, ha te magad képtelen vagy benne utat választani, hogy várhatod el mástól, hogy megtegye helyetted. Ha harcos vagy, legyen fegyvered. Ha pedig van, tudd használlni. Ne küzdj értelmetlen csatát, így sosem jutsz előre. Társadként válassz bölcs, igaz embert, mint amilyen te is lenni szeretnél. Ha pihenni kell - pihenj, ha harcolni - mindig légy felkészült, így sosem érhetnek meglepetések. 

Vizsgálld meg a hely szellemét, utazz, legyen barátod a szél és a nap, amely minden egyes pontot végigmér erejével. Ha kéred, s hited van - széllé vállhatsz, bejuthatsz a zugokba, végigszemlélheted a táj értékeit. A szél ereje a halhatatlan természet birtokát adja kölcsön, a nap pedig megtanít uralkodni dicsvágy és hatalom nélkül. Ha ezt megérted, nincs szükséged több harcra. Mindent jegyezz fel, figyelmedet semmi se zavarja meg. nézz, tárolj. A téren csak te vagy. A táj elemeit üres halmazok alkotják, nincs se élő, se élettelen. Minden egy, minden semleges. Bontsd elemeire a táj részeit. Ne úgy figyelj, mintha te lennél ott, s korülötted mások. Úgy szemlélődj, mintha te is egy lennél a táj, a tér elemei közül. Ha képes vagy megkülönböztetni az eget a földtől, képes vagy arra is, hogy eltüntesd az elemeket - mindet, amikre nincs szükséged. Hadd meg a tisztát, a természetest, az értéket. Ha megérted hogy minden, ami egy karnyújtásnyira van tőled az elérhető - harcolj érte. ha elveszted a hitet a harchoz, ne csüggedj feleslegesen, aki így tesz, marcangol, pusztít. Ne vállj önmagad ellenségévé, Inkább békélj meg, légy egyenes, amely tökéletes távolság két pont között - az ami vagy, és ami lenni szeretnél. A harc sosem verseny, nem is hatalmi tevékenység, a harc önfegyelem. Aki harcos, az vándor, aki vándor az az is marad örökre, hisz sosem tud egy helyben maradni. Mindenki követni akarja, mert szabad, de senki sem mer vele tartani. 

Ma láttam előszor a tengert. Újra gyerek lettem, aki játszik, aki jeleket rajzol a homokba, aki él s örül. Hiánytalanul és önzetlenül szeret, énekel és vidáman táncol. A part és a távolság legyőzhetetlennek tűnik, a víz és a föld kontúrja szinuszok végtelen halmazát festi a horizontra. Minden itt van előttem. Indulj el utánnam, ha ügyes vagy utolérsz, ha nem - megvárlak. Mindent ott hagytam neked, azon a helyen. Kiürített szívvel léptem a partól parti szentély első ponjára, s mire elértem az utolsót, megteltem. Újra megszerettelek. Most neked kéne itt lenned, mellettem, velem. Hogy nyomodban lehessek, hogy tengerré váljunk, vagy forró homokká - ha kell, hogy te is szeress. Bár a lehetetlen most is távolabbnak tűnik bármelyik uticélnál. Felébredtem. Mintha semmi sem történt volna tegnap, mégis egy perc alatt megváltozott minden. Átlós egyenesekké egyszerűsítődött le a kocka. Nincsenek többé élek és sarkak, csak pontok. Kezdő és vég - pontok, mint az emberi élet, amely a legrövidebb utat mutatja e két pont között. Vajon mi a tanulsága egy álomnak, felhasznállható e a világba, a mindennapokba? Nehéz helyes válaszokba bontani, amit nem értünk, s még nem tudjuk miként fordítsuk javunkra. Az álmok mindenesetre szebbek, mint ahogy azt ébren gondoljuk. Az álmok nem világmegváltóak, nem találok bennük sem tanulságot, sem elrettentést. Az álmok csupán rejtett világunk valóságos alakjai. Minden ami bennünk van, csak még nem ismertük fel, vagy képtelenek vagyunk beismerni mások - magunk előtt. A növények csak akkor virágoznak, amikor azt a természet jóváhagyja, így van ez az álmokkal is. Nem tőlünk függnek, nincsenek időhöz vagy térhez kötve. álmaink egyetlen valós alakja - mi vagyunk. Nincs miért hát aggódnod, ha te magad nem akarod, úgysem teljesülnek.

 

 

 

 Karton-város (155x115), olaj, vászon, 2010

 

 

megérkeztünk

 

vállamon kagylók hátának 

szinusza

hajam felhők enyvétől

tapad

újjamból fenyők kérge

simul

arcomról ezer csókod

kacag

 

itt vagyok

megérkeztem

a part kontúrján 

lila sárnyomok és kövek,

végtelen helyekről,

neked hoztam őket

itt vagy

megérkeztél

 

 

 tenger, te, én

 

a homok nedves

forró kövekként 

simulnak egymásba

apró lenyomatokkal érintve

a test felszínét

mint ahogy csontjaid

bordáim medreit

 

a nap is már csendes

néma fényszilánkok szúródnak

a hullámok hátára

alvajáróként igyekszik 

a tenger mélyére

színei ajkad csókjával

vetekszik: vörös és puha

 

lassan felszáll a hold

beágyazza a tenger tükrét

megálltak a csillagok

takaród a kezem

megbénul az érintés

közted és köztem

 

nincsenek percek

titokban ellopott óra

nincs nappal 

mely foltot pirít arcodra

nincs éjszaka

nicsenek ifjak

nincsenek évek

hol arcodon a ráncok

körgyűrűt fonnak

 

a part végén az idő

gondolatok apró halmaza

a kontúr végtelen

elégedj meg ennyivel

és velem

ha nincs idő

nem tudsz megcsalni

a pillanat örökre 

megmarad

szerelmed csak nékem 

legyen holtig Nagy

 

 

 

Reneszánsz Tibet - Firenze

 

Ne keress kezdőpontokat, úgysem találsz. Találomra válassz ki egy utat, amelyen elindulnál - mondjuk pont azt, amely előtted van! Nem hibázhatsz, nincs rossz döntés: az uticélt úgyis egyazon ponton éred el. A város, amely magában rejti az építészet, a szobrászat és a festészet minden arányát, középkorttól egészen a 21. század kartonvárosáig, úgy terül el a lábam előtt, alázatosan, békésen, turistanyomortól rejtőzve, mint valami drágakő az ékszeresdobozban, ahol csak a legszebb és legértékesebb kincs foglalhat helyet.

Sose ítéljünk elsőre, még itt sem. Ha valami az első látásra nem tűnik számunkra tökéletesnek, az még nem biztos hogy nem az. Nem érdemes nagyravágyó turistaként szemlélődni, ahol az értékek oly finom és kecses tárában mozgunk, mert akkor nem vesszük észre a művészet azon apró jeleit, melyek ide csábítottak minket. Az ítélkezés nem a mi feladatunk. Ha lassan haladsz, látsz. Ne csak objektíven keresztül csodálld a várost. Nézz, figyelj, járj gyermek léptekkel, pihenj meg a szent helyeken, préseld be magad az épület fúgáiba, ragadjon magavával a hely s a szellem egyszerre - így válhatsz eggyé mind azzal, amit nézel, s látsz. Ha szerencséd van: lehunyt szemmel tehetsz egy sétát, valamennyi épület, valamennyi szellemével, akik körbevezetnek, beavatnak titkaikba s elvisznek azokra a pontokra, amelyek tökéletes összhangot teremtenek múlt és jelen között. Amint elérkeztem az első csodához, levetettem az előitéleteimet a várossal szemben, mert rájöttem, hogy felesleges tévhitek és mások véleményébe csomagolni önmagam gondolatait, érzéseit. Felnéztem az égre. Nem volt felhő, vagy más zavaró tényező. Üres volt. Kiürítettem hát én is szivemet, hogy képes legyek újra betölteni, és elindultam.

Ne azt keresd, hol van az, ami hiányzik. Inkább találd meg, fedezd fel mindazt, amit számodra nyújthat. Ha a várost nem borítják zöldellő fák, illatos virágok, frissen nyírt fű vagy hatalmas korzók, utcák - az neked már nem is megfelelő? Látod, erről beszéltem! E sok elem közül amiket nem találsz, inkább vedd észre azt, amely a szemed előtt hever. Engedd hogy a bazilika betöltse szívedet, felduzzassza tüdőd régmúlt idők illatával, hogy a hatalmasság úrrá legyen félelmeden, hogy lealacsonyodj mindaz előtt, mely örök érték marad időn innen és túl. Hallgasd, ahogy a hajnali napsugár megpillantja a kupola csúcsát, ahogy apró öltésekkel halad lefelé a kecses boltozat kontúrján, míg el nem éri a roppant falazat homlokát. Hát nem csodállatos? Miért maradnék hát e kora reggeli órában párnáim börtönében. Ezt mind látni akarom, ezért jöttem, ezért vagyok itt. Minden kornak megvan a maga filozófiája, mely kiemelkedik kortársai közül, s mely múltból épít a jövőbe. E álmos város, mely gyermeki állomból ébred fel velem együtt minden reggel, a reneszánsz remekek oly keveséhez tartozik, mely a kor kiemelkedő központja volt, s amely méltán lett büszke és vezető iránya mind a mai napig életünknek. Sikerült, bejártam hát e reneszánsz Tibetet, megölelve és befogadva mindazt, amiről egykor csak álmodtam.

 

 

 

 

 

 

 

 Ismeretlenül

 

Ismeretlenül a világban, élni és meghalni. Ezt akarom, pillanatokat - ahol nem ismerek senkit, ahol senki sem ismer, ahol nincs idejük megismerni. Valóban, soraim ezen szavai ismerősen csengnek előttem, hisz már régóta ilyen és ehhez hasonló álmokkal táplálom gondolataimat. De most, mikor egyre jobban kezdem megismerni önmagam, s gyáva valóm titkait, elkezdtem félni, rettegni mind attól ami még meg sem történt, de megtörténhet, mert képtelen vagyok tenni ellene. Talán hagyom, s nem is akarok ellene tenni - így válhat valóra a pillanatnyi létezés az unalmas életemben. 

 

Pillanatnyi, mert csupán addig maradok egy helyen, amíg meg nem szokom, amíg nem kezdek én is helybeli szokások rabja lenni, amíg tart az első szerelem, mely itt-maradásra invitállt. Igen, ez a megfelelő, az első szerelem, mely a tökéletesség erejével vesz le lábamról, elcsábít, megmémít - hagyom. A szerelem, mely minden helyen más álarcot, s alakot ölt. Legyen az egy lány, akit a hajnal fényével együtt láttam meg a buszmegálló falához támaszkodva és egy perc alatt eltűnt a buszon ringatózó tömegben. Vagy legyen az egy ház, utca, város, illat, szín, mind szeretem, hisz ezek a gondolatnyi ikonok hívnak lépés-ritmusba, hogy megismerjem őket. De nem tart túl soká, miért is tartana, nem csak az enyém és sose lehet az, mint ahogy semmi sem lehet csak az enyém e világon. A bőrönd, mely minden út alkalmával egyre csak dagad, mely segít megőrizni az általam elfeledett múltat, segít emlékezni - ha kell és mind emelett jó utitárs. Itt sem maradok örökre, hisz annyi érték - ikon vár még rám. Amit ott-hagytam, azon bánkódni nem érdemes, mint ahogy azon sem, hogy el kell mennem, vagy meg kell érkeznem. 

 

S hogy miért is vágyom minderre? Talán mert amint kezdek megismerni valamit, amint kezdem felfedezni a távolban, a mélyben virrasztó valóságot, megrémülök. Legyen az szép, igaz, tökéletes, vagy akár hazug és bántó, nem tudok együttélni velük. Így vagyok önmagammal is, amint túl sok időt hagyok a lét semmiben való lebegésében, amint szabaddá válnak a gondolatok és emlék-cseppekként elhagyják testem, rádöbbenek, nem az vagyok, aki elég bátor és elszánt lenne a további útra, a tovább-állásra. Ez megijeszt és félek, hogy ha teret engedek neki, sosem leszek szabad - boldog. Megéri hát?

 

Mint ahogy önmagamat, úgy a létet is ahol vagyok, csupán felszinesen szemlélhetem, hogy pillanatnyi, vetített képei maradjanak meg emlékeimben, hogy míg vagyok, el tudjam fogadni. 

 

 

Szent Péter kapuja 1 (175x150), olaj, vászon, 2009 

 

Szent Péter kapuja 2 (175x150), olaj, vászon, 2009

 

 

 

 

 

Entrance

 

Újra úton. Bekötöttem szememet és vaktában nekivágtam ismét meghódítani a számomra ismeretlent. Cél nélkül bolyongva, ha fáradtan, kinyújtózva, ha éhesen, éhesen maradva szelni ketté régmúlt birodalmak határát. Ma ismét minden a helyére került, belső szerveim újra a régi ritmust járják, mintha ősi dobok uralnák minden lépésem, szivem dobbanásával együtt. Ahogy a tenger belésimul a part homokszemcséi közé, úgy - oly sebesen vált szivem dobbanása szinusz hullámról tangensbe. Nevetséges hasonlatok, de őszinték. Minden egyes szívdobbanással közelebb kerülök azokhoz a helyekhez, amelyek szent erekjeként magaslanak ki a monoton táj, élet-kultúrából, vagy olykor könnyen alakotváltoztató papucsállatkaként simul a völgy erezetébe. 

 

Rajta hát, ne tétovázz, jöjj velem. Megmutatom mindazt ami szívembe szorult, a városok zaját, a magányos kóborlást a sötét utcákon, a még nálam is magányosabb napkorongot, ahogy álmosan szikrákat karcol a tenger síkjára, vagy ha éppen kedve támad, ezernyi fény-paplant tereget ki száradni a végtelen ruháskötélre, mely körbefonja a bolygó felszínét.

 

A napok néha oly rövidek, mintha csupán pár perc telt volna el napfelkeltétől napnyugtáig, máskor viszont, amikor előre megírt tervek és uticélok felé haladok, hosszúak, mert egyrészt azoknak kell leniük, hogy a tucatnyi élmény-csomag mind beléférjen, másrészt, mert a magány időn belül kiköltözik testedből egy időre, s elveszted azt a hitet, hogy nem az út számít, hanem az élmény, amit e út során örökre megjegyzesz és magadba zársz. 

 

 

 Tabula smaragdina (180x145), olaj, vászon, 2010

 

 

A bőrönd tartalma

 

Talán még nincs késő változtatni, lehet úgy élnem, ahogy akarok. Folyton ehhez hasonló gondolatok és érzések hatolnak a mélyből a felszínre. Ezek nagyrésze viszont csak szép álmok, de az utóbbi időben többet, s inkább foglalkozok ezekkel, mint köteleségeimmel ? ha egyáltalán vannak. Még elég bátortalan vagyok a döntéseim meghozatalára, de álmaimat csak fokozatos csiszolással tudom a tökéletesség felé vezetni. Ha most nem tekintenék vissza, gondolván, hogy az út ? kötelesség ? nagy részét már majdnem megtettem; gondolok itt a ledolgozott öt egyetemi évre; már rég eltűntem volna ebből a társadalmi börtönből. Ez az egy év, míg érzéseim súlya alatt vergődtem, rádöbbentett, hogy nem vágyom tudásom kibontakoztatására, kamatoztatására. Nem akarok irodák és más betontömbök terhei alatt parancsra teljesíteni. Nem vágyom hírnévre, hogy ismerjenek, ellenkezőleg, azt kívánom hogy senki se ismerjen. Úgy élni a világban, hogy nincsenek kötelékeid. Már nem az vagyok, mint régen, kezdem elfeledni az örömöket, amelyek többnyire apró próbálkozások voltak egy nyitotabb művészi színpadon. Céljaim egyre alacsonyabbak, s e célokkal talán joggal ? jogtalanul ? térek le az igazság útjáról. Az utaim így magányosak, s ha olykor ? olykor hazatévedek, némán állnak a ház falai, mészhalmokba potyog a vakolat s minden ablak a régmúlt időkre néz. Nincs ki várjon, miért maradnék hát, hisz nekem több jutott ? gondolom magamban ? mint bárki másnak, aki megelégszik. Hisz nekik csupán egy otthonuk van, egy ház, egy menedék, nekem viszont ott van egész világ. Bárhol otthon vagyok, mindenhol jobban érzem magam, megtalálom a lelki egyensúlyt múlt és jövő között, ahol irigykedve mosolyognak bozontos szakállamon és csodával hallgatják meséimet, amik az utak porával ragadtam számhoz.

 

De ma, minden szebb lett egyszerre, egy időre. Visszaemlékeztem egy percnyi örömre, s ez hatalmas energiát adott a következő tervekre. 

 

Most egy kicsit itt maradok. Nem tudom hol, miféle vidék ez, de maradok, mert érzem, szükség van rám. Ha másnak nem is ? magamnak. Egy kép látomása volt az, mely magával ragadt, amit eddig még nem láttam, de mégis, mintha együtt születtünk volna, együtt növekedtünk, s így lettünk lassan eggyé. Mindig is szerettem volna így festeni. Szabadon, vidáman, közben táncolni, az ecsettel navigálni a szimfonikus színek zenészeit és ősz mesterként felmordulni, ha valaki elront egy akordot. 

 

A figurális térmozgás. Mintha színházi és cirkuszi mutatványosok pergetnék arany karikáikat, velük forog az egész színpad s a nézőtér nem más, mint hatalmas kocka-kompozíció, amely a nézők fejét használlja fel a saját maga szórakoztatására. Már ? már zavarosak a színek, a figurák és a táncosok. Minden csak nézőpont kérdése, illetve nézése. Olyan, mint a modern városok tömeg-struktúrája, ahol a zsúfoltság miatt olyan érzésünk van, mintha teljes káosz és zűrzavar uralkodna, ám ha átlátunk e várost rejtő vakító fényen, minden világossá válik. Kitisztul a kép, kiegyenesednek a hullámok, kirajzolódik a kontúr. Minden a helyén van. A színek, a vonalak halmaza, én. A kép lassan összeáll. Míg e sorok pár percnyi múlttá varázsolják az alkotás pillanatait, maga a kemény munka, évek alázatos odafigyelése és koncentráció eredménye. 

 

A festő neve: ismeretlen, a mű címe: elhanyagolható. Akár én is aláírhatnám, nem a név a fontos, a tartalom. De most maradék szabad időm, amit nem a táj csodállására szánok, azt arra fogom fejleszteni, hogy egy ilyen jelenetet vigyek a frissen feszített vászon üregeibe. Minden készen áll, nem kell hozzá más, csak te és én. Én leszek a kitaláló, te pedig a végrehajtó. Órákig ülök majd a fűben, minden vázlatot elraktározok, helyére rakom a színeket, közben vidáman csaholok, s mire képpé érett a forma, elrakom az agy-bőrönd legmélyebb zugába, ahol csak az fogja keresni, aki tudja mire való, hogy végrehajtható. Aki beteljesíti, valósággá alakítja a vázlatok csomagját. 

 

Így lesz eggyé a kettő: a te és én. A festő neve ismeretlen helyett ismerős, a mű címe elhanyagolható helyett elhanyagolhatatlanná alakul. 

 

Én itt várok, ezen a helyen. Minden készen áll, hogy fogadni tudjalak. Hiányzol.

 

 

 Karton-város (155x125), olaj, vászon, 2009

 

 

 

szárad a város

 

 

a kabátot gombok

a város homlokzatát

kopott ablakok pillantásai sűrítik

mindegyiknek megvan a maga sorsa

a bátrabbak az utcán

a magányosak a belső udvarok

fülledt napszakában keresnek társaságot

 

mindenki megfigyelő

mind megfigyelt lett egyszerre

a festék perc-halmokba pereg

a vakolat nedves

csupán a horizont tövén

ott a távolban száradnak a ruhák

mint frissen mosott házak

az élet fonalán

 

drót-kötél fonja

hídként egymáshoz a házak csúcsait

van miért

korom és füst tapad

a magas tetők tüdejére

csupán a szél hoz pár eső és levegő-foltot

 

néha már úgy érzem

én is a város vagyok

tüdőmre magas tetők füstje ragad

nyakamon az élet fonala

rajta ruhák - száradnak

szűkítik a hurkot 

Történet

Ennyi ideje tag
9 év 4 hónap
 
Minden jog fenntartva - all rights reserved (c) Kós Károly Egyesülés, 2007-2013 | Az oldalt karbantartja: eMeLA