Bejelentkezés

Jelenlévő felhasználók

Jelenleg 0 felhasználó van a webhelyen

A KÓS KÁROLY ALAPÍTVÁNY köszönetet mond mindazoknak, akik 2014-ben személyi jövedelemadójuk 1 százalékával támogatták.
Az Alapítvány számlájára ebből a forrásból 2015-ben beérkezett 146.705,- forintot a Kós Károly Egyesülés Vándoriskolájának működtetésére fordítottuk.
Kérjük, hogy 2016-ban is támogassák idei adójukból Alapítványunk célkitűzésit.

Adószámunk: 19193580-2-41

Schneller István

Jelenlegi hely

A mai Budapest

Fotók Schneller István előadásáról

Gondolatok Schneller István építészetelméleti írásaihoz

Erhardt Gábor

Incognito, vagy Szódakert? Menza, vagy Szimplakert?

Valóban betüremkedett a szakrális a profán világ leglepusztultabb kulisszái közé? Vagy csak néhány élelmes ember nagy bizniszt csinál a lebontásra ítélt bérházak utolsó, amúgy kihasználatlan nyarából?

Vajon tényleg a Szódakert trendi módon lepusztított enteriőrje lesz a jelen (és a jövő) katedrálisa? Az arc a szakrális megnyilvánulása a jelenben és a beszélgetés az ima?

De akkor kik a hívek? Nagyjából mindenhol ugyanaz a társaság, esetleg a kertekben kicsit több a szándékosan lepukkadt image-ú lurkó, de a többség mindenhol a jól öltözött harminc körüli titkárnő és profit termelő alkalmazott, aki tényleg kiöltözve érkezik ezekre a lerobbant helyekre és műanyag pohárból issza a kólát, vagy a sört. Ha beszélgetni akar, akkor a kerteket célozza meg, ha üvöltve társalogni, akkor pedig a Liszt Ferenc tér egyik teraszát. És ne feledkezzünk meg a tinik számolatlan, újratermelődő seregéről, akiknek mindegy, hogy hol, de feltétlenül jól kell érezzék magukat... És ez így van jól, mondhatnánk.

Van-e mi fölött elgondolkozni ezeken a helyeken, vagy nem megérteni kell őket, hanem csupán használni, fogyasztani az ezen helyek nyújtotta különleges szolgáltatásokat, ha úgy tetszik.
Nem bonyolult az ügy, ám hatásai annál sokrétűbbek. A dolog szerintem nem másról szól, mint a ma divatos, már-már közhelyszerű, de a mi korosztályunk számára húsbavágóan valóságos szingli élet elviselhetetlenségének tompításáról, ideiglenes elfedéséről. Tulajdonképpen az ezeken a helyeken eltöltött órák nem másra szolgálnak, mint az üres lakásba történő hazatérés nem túl vidám aktusának minél későbbre való kitolására. Olyan későire és olyan (ittas) állapotúra, amikor már az ember nem kell, hogy szembesüljön az egyedülléttel. Bedől az ágyba és alszik, másnap pedig minden kezdődik elölről, előbb a pénztermelés, majd a pénzköltés.
A dolog természetesen le van sarkítva, ám akkor válik világosan láthatóvá és el nem mismásolhatóvá, amikor a sok szingli összejön egy ilyen helyen és a nemtudomhányadik sör (jobb esetben bor) után azt kezdik tárgyalni, hogy de jó volna családban élni, gyerekekkel, stb. A példa valós.

Szóval az élet nem itt lakozik, itt csupán ideiglenesen állomásozik. A Szimplakert épületét idővel lebontják helyére felépül egy Holló-ház, vagy Királyudvar, anti-helyként ékelődve egy eladdig szakrálisnak mondható közegbe. Lányi András ír érzékletesen az anti-helyről, amelynek az adott helyhez csupán annyi köze van, hogy a századok alatt kialakult nevét használja, ám a megvalósuló épület egyfajta zárt dobozként működik, amelybe mintegy tölcséren át ömlik a globális kultúra. Ez a magatartás tetten érhető a kert szó használatában is, ami e középudvaros házak lepusztult tereire semmiképpen sem használható.

A helyből nem marad más, mint néhány személyes emlék, ami azonban arra már nem terjed ki, hogy a szomszéd épületben egy százötven éve működő mikvé volt. (Tényleg, mi is az a mikvé?) Pedig a mikvé az őrzője annak a több száz éves kultúrának, amely kialakította ezt a már-már szakrális környezetet. És a kertek működtetői csupán szolgáltatásaik egyediségének növelésére használják ezt a szakralitást, ugyanakkor az enteriőrök végletes lepusztítottságával mintha tudatosan igyekeznének eltitkolni a hely történetét. Hogy semmiképpen se ragyogjanak át a meggyalázott falakon az egykori életek gyönyörei és gyötrelmei. Ezek a terek ugyanúgy egyszer használatosak, mint a poharak, amikből az italok fogyaszthatók és éppen annyira átmenetiek, mint az itteni ülőalkalmatosságok. Megvallom, hogy én itt értettem meg a dolog természetét, amúgy akár lelkes támogatója is lehettem volna a kertek ötletének.

Mi hát a teendő? Semmiképpen sem szabad felháborodva elutasítani sem a kerteket (hívjuk inkább udvaroknak őket!), sem a Liszt Ferenc tér kiülős helyeit. A kritika nélküli lelkes használat sem helyes. Tanuljunk belőlük. Egyrészt azt, hogy van igény az együttlétre, még ha az egy kicsit pótszer jellegű is, mint arra fentebb kitértem.

Hogy az arcban keresendő a szakralitás? De vajon arca csak az embernek van, vagy Lipótvárosnak is. Én Miskolcon tapasztaltam meg számtalan sétámon, hogy a városnak igenis van természete, arca ha úgy tetszik, jobb híján hívhatjuk ezt a hely szakralitásának is, ami relatíve értendő ebben a rettentő profán világban. Ki kellene találni, hogy mi a Lipótváros természete, és mi mondjuk a Moszkva tér természete. (Szándékosan nem hangulatot írok, mert annál jóval többről van szó.) Azt a pénzt, amit egy ilyen helyen mondjuk műanyag poharas sörre költök, szívesebben költeném például juhtúrós puliszkára, vagy ne adj Isten! libasültre, ha már Lipótvárosról beszélünk. Kellene tehát csinálni egy helyet, amelynek köze van a Lipótvároshoz, és amelyhez nekünk is közünk lehet. Ahol az ember művészien lakozhat, ahol teremtődhet valami.
Csak hát ez a mai kereskedelmi szemléletmód mellett nem rentábilis. Valóban, egy ilyen helyhez a közönségnek nemesednie kell, ami mindenki részéről erőbefektetést feltételez. Azonban hosszú távon megtérülne. Úgy van ez valahogy, mint a borfogyasztással. Nem arra kell várni, hogy az emberek gazdagabbak legyenek, hogy meg tudják venni a magasabb minőségű (drágább) borokat, hanem akkor lesznek szellemileg gazdagabbak, ha az olyan dolgokban lelik örömüket, mint a minőségi borok fogyasztása.

Legyen hát minél több olyan hely, mint a Kádár étkezde, vagy a Kispipa, ahol hagyományok vannak és szokások. Ahol emberi esendőséggel találkozunk, és ahol a mi emberi esendőségünk is láthatóvá válhatik.

Az ilyen helyeken elképzelhetőnek tartom, hogy a velünk szemben ülő ember arca valóban szakrális tartalmakat hordozhat...különösen, ha az illető hangját is halljuk.

 
Minden jog fenntartva - all rights reserved (c) Kós Károly Egyesülés, 2007-2013 | Az oldalt karbantartja: eMeLA